A gyakorlatban a radiátor olyan típusú fűtőberendezés, amelyben egy forró folyadék kering, hogy felmelegítse a levegőt és ezen keresztül a környezetet. A radiátorok a konvektorokkal együtt a fűtőberendezések közös csoportját alkotják, amelyek a hőcsere elve alapján adják át a hőenergiát. Nevükkel ellentétben a radiátorok a hőenergia nagy részét nem hősugárzással, hanem konvekcióval, azaz hőáramlással adják le, mint a konvektorok (kivéve néhány speciális radiátort, például az űrállomásokon használtakat). A "radiátor" kifejezést történelmi okokból használjuk, mivel a "radiátor" szót a folyadékkeringést használó fűtőberendezés leírására használták, mielőtt az elektromágneses sugárzást (és az ennek részét képező infravörös hősugárzást) és az áramlási hővezetést szétválasztották volna a fizikában.
Típusai
Az energiaforrás lehet elektromos vagy melegvíz, de egyre elterjedtebb a kettő kombinációja, a vegyes tüzelésű radiátor.
Formák szerint vannak panel-, lemez-, cső- és egyedi tervezésű radiátorok. A panelradiátorok jellemzően régebbi építésű lakásokban találhatók, mivel öntöttvas radiátorokat már nem gyártanak, míg a lemezradiátor egy modernebb megjelenésű készüléktípus. A csőradiátorokat általában a fürdőszobákban szerelik fel törölközőszárítás céljából.
A radiátor anyaga jellemzően acél, réz, öntöttvas, alumínium, rozsdamentes acél vagy üveg. Lehetnek festettek, krómozottak, vagy különleges felületűek, például fa, üveg vagy tükör.
Az egycsöves rendszerekben az első radiátorból kilépő víz a következő radiátorba folyik, míg a kétcsöves rendszerekben a radiátorok párhuzamosan vannak összekötve.
Radiátorszelep
A hagyományos kézi szelep kezelése egyszerű: amikor a felhasználó fűteni akar, kinyitja a szelepet, és maga állítja be a nyitási sebességet. A kézi szelep állása befolyásolja a radiátor áramlási sebességét, így a beállításnak megfelelően nagyobb vagy kisebb mennyiségű víz jut a radiátorba. Futó szivattyú esetén a vízáramlás változatlan marad, amíg a szelepet a felhasználó be nem állítja. Ezzel a megoldással csak úgy lehet valódi szabályozást elérni, ha a helyiség egy referenciapontjánál állva, hőmérőt tartva a kezében ellenőrzi az aktuális helyiséghőmérsékletet, és ennek megfelelően nyitja és zárja a szelepet. Könnyen belátható, hogy ez nem praktikus. Kézi szelepeket csak olyan helyekre szabad felszerelni, ahol a radiátor alulméretezett, és a fűtést időjárás-szabályozó vezérli, például társasházak lépcsőházaiban.
A termosztatikus fej ezzel szemben egy beépített érzékelő elem segítségével, a hőtágulás jelenségét kihasználva biztosítja a szobahőmérséklet visszajelzését a szabályozásban. A töltet kitágul, amikor a hőmérséklet emelkedik, és összehúzódik, amikor a hőmérséklet csökken. Ez a térfogatváltozás egy mechanikus összeköttetésen keresztül benyomja a szelepszárat - a szelepet bezárja, vagy az érzékelő elem összehúzódása esetén a szelepszárat a szelepen lévő rugó nyomja ki - a szelepet kinyitja. Így a szeleptárcsa helyzetét - és ezáltal az áramlás keresztmetszetét - a termosztátfejre beállított alapjel és a helyiséghőmérséklet együttes hatása határozza meg. A termosztatikus szelep kézi elforgatása nem egyenértékű egy kézi szelepen végzett hasonló művelettel, hiszen ha például a lakás hőmérséklete 22 *C és a termosztatikus fej aktuális állása "2" , akkor nem elegendő a termosztatikus fejet egy kicsit elforgatni például "3" állásba, hogy a helyiséghőmérséklet azonnal emelkedjen, mert ez még mindig csak 21-22 *C-os helyiséghőmérséklet-igényt eredményez. Ha ki akarja nyitni a szelepet, akkor a termosztatikus fejet mindig az aktuális szobahőmérsékletnél magasabb alapértelmezett értékre kell állítani. Így a termosztatikus szelepfej automatikusan érzékeli az aktuális szobahőmérsékletet, és a beállított alapjelnek megfelelően nyitja és zárja a szelepet.